A stratégia a jövőre vonatkozó komplex érték-, cél-, irány- és
szándékrendszer. A jövő azonban
kiismerhetetlen, éppen ezért sokféleképpen képzelhető el. A jövőképek egyik
legfőbb eleme mindig az, hogy az egész oktatási rendszer alapvetően meg fog
változni. Ez az elképzelés számos dokumentumban megjelent már a XX. század
második felében. A kérdés azonban mindig az: meg kell-e mindennek változnia? Mi
marad változatlan és mi fejlődik tovább? Milyen mértékű ez a változás? Mi
tartozik a kreatív, innovatív jövő és mi a hanyatló jövő kategóriába? Valóban
annyira társadalomformáló erőt jelent a mai információkommunikációs
technológia? Komenczi írása egyfajta pedagógiai és technikai innovációt
különböztet meg egy általános kép felvázolásával.
A technológia jövőbeli alakulását és elterjedését tehát nem könnyű
előre jelezni. Elég csak Thomas Watson szavait idéznem, aki az IBM elnöke volt
1943-ban: „Úgy gondoljuk, hogy a világpiacon talán öt darab számítógépet
tudnánk eladni.” Másik példa Ken Olson, a Digital Equipment Corporation
alapítója és igazgatója 1977-ből: „Nincs semmi ok, amiért bárki is számítógépet
akarna vásárolni az otthonába”. Azonban a legjobb példa talán mégis Bill Gates,
aki a jövőről szóló, 1994-ben megírt könyvét a megjelenése után rögtön átdolgozta,
mert meg sem említette benne az internetet, ami alapvető hiba volt. Ebben írta:
„1994 tavaszán a Microsoft biztos volt abban, hogy az internet fontos lesz majd
a jövőben (…) de nem számítottunk arra, hogy két éven belül rabul ejti a
fejlesztők és a nagyközönség képzeletét (…) azt gondoltuk nem lesz igazi
érdeklődés iránta, amíg a széles sávú átvitel nem válik teljesen általánossá és
nincsenek megoldva igazán a biztonsági, megbízhatósági és kényelmi problémák.
De szinte egyik napról a másikra milliók csatlakoztak a hálózathoz,
demonstrálva, hogy az általunk feltételezettnél jóval nagyobb mértékben
hajlandók tolerálni fogyatékosságait.”
A jövőtévesztések magyarázata a
tudományos-technikai innovációban, a mérnöki, tervezői kreativitás
kalkulálhatatlan jellegében rejlik. Az előre nem látható felismerések, véletlenek
szelekciója kulcsszerepet játszik benne. Ezen kívül a társadalom egyfajta „fekete
dobozként” tekinthető, nem tudni soha, hogy miként reagálnak az újításokra.
Fontos, hogy általában exponenciális görbével írhatóak le a jelen folyamatai –
az sem látható előre, ami egyébként látható lenne. Az internetrobbanás előre
jelezhető volt Ray Kurzweil okfejtése szerint, nem pedig lineáris, azaz
meglepetésszerű, habár ez a vélemény ellentmond a fenti tényeknek.
A kulcskérdés továbbra is fennáll: Tudható-e egyáltalán bármi teljes
bizonyossággal az infokommunikációs technológia jövőbeli formáira és azok
társadalmi beágyazottságára vonatkozóan? Izgalmas kérdés az is, hogy mit kezd a
lehetőségeivel az egyén, a társadalom és az oktatás. A különböző trendek és
mérvadó források prognózisai szerint valószínűsíthetőek következőek
(gyakorlatilag ma is megfigyelhetőek):
-
az internet terjedési üteme folytatódik,
általánossá válik és személyi készülékeken lesz elérhető
-
újabb alkalmazások jelennek meg
-
a méretcsökkenés és a teljesítménynövelés üteme
is folytatódik, kisebb, gyorsabb, olcsóbb lesz
-
bárki bármit bármikor bárhonnan elérhet
-
intelligens környezet jön létre beépülve a
környezet elemeibe
A jövőbeli pedagógiai módszereket vizionálva egyfajta paradigmaváltást
jövendölnek, amely ahhoz fogható, amit a tömegoktatás okozott a XIX. században.
A legfontosabb változás az oktatás testre szabásában keresendő, az
egyéniesedésben, hogy az oktatás alkalmazkodjon a sajátos, egyéni igényekhez.
Ez valamilyen formában most is jelen van azért, és valószínűleg a jövőben is a
mostani paradigma számos eleme jelen lesz, én a tömegoktatás megtartását
képzelem például ide vonatkozóan.
Másrészt a pedagógiát egzakt alkalmazott tudományként szeretné látni
több felfogás is, az angol science kifejezés értelmében. Azt gondolom, hogy ez
a gondolat az andragógia szempontjából is érvényes. A társadalom által
megkívánt kompetenciák átadására kerülhet így sor. Egy OECD tanulmányban
például a pedagógiát egyfajta művészetként kezelik a korai stádiumában, és az
orvostudományhoz, építészethez hasonlítják. Pedig a pedagógia nyitott, és nem
zárt diszciplina. Vannak tudományos, illetve tudománnyá tehető részelemei, de
teljes egészében sohasem lehet az. H. Aebli idézete szerint: Az oktatás „magas
művészet, amelynek gyakorlásában a pszichológia ugyan nyújthat bizonyos
segítséget, a döntő tényező azonban az, hogy az egyes konkrét szituációkban a
tanár érezze, mit kell tennie.” Ebben az infokommunikációs technológia is a
segítségre lehet.
Az iskolák számítógépesítését végigkísérte az a gondolat, hogy ezek az
eszközök jelentősen javítják majd a tanulás eredményességét. A ’80-as évek
elejétől vált általánossá az elképzelés, hogy az oktatás történetében
elérkezett egy olyan pont, amely radikális változást hozz összefüggésben a
személyi számítógéppel. Az iskolák számítógépesítése aztán a ’90-es évektől
kezdett reálissá válni, mára pedig a számítógép természetessé vált a tanulási
környezetben. Azonban a pedagógiai áttörés nem következett be, amit megjósoltak
és tehát rosszul mérték fel a technika pedagógiai hatását.
A technika és a pedagógiai
innováció erősen aszimmetrikus viszonyt tükröznek. A tanítás és a tanulás
módszertani kultúrája ugyanis sokkal lényegesebb, mint a technológiai
felszereltség az eredményesség szempontjából. A tény, hogy ma a korszerű,
innovatív és eredményes pedagógiai módszereket használó oktatási rendszerek és
tanulási környezetek informatizáltak, nem jelenti egyenesen azt, hogy az IKT
eszközök automatikusan hatékonnyá is teszik azokat. Azaz a technika szerepét
soha sem szabad túlértékelni egy oktatási folyamatban.
Seymour Papert költői kérdése, hogy hogyan lehet az, hogy a legtöbb
emberi tevékenység területét tekintve technológiai forradalom történt, de az a
mód, ahogy a gyerekek tanítását segítjük elő, semmit sem változott? Azaz, ha a
XIX. századból idecsöppenne egy tanító, valószínűleg meg tudna tartani ugyanúgy
egy tanórát egy iskolai tanteremben, de ha egy orvos utazna vissza az időben,
teljesen tanácstalan lenne egy műtőben. A magyarázat abban áll, hogy a tanítás
nem technikafüggő, és a leghatékonyabb kulturális technikákat már régen
kitalálták. Ugyanakkor lehet, hogy nem technikafüggő a tanulás, a mai iskola
mégis gépies és mechanikus technológiai rendszer. További kérdés, hogy ez a
gépesítés megszűnik vagy erősödik-e? Papert véleménye az, hogy az igazi
változást az iskolai tanulás technikai, gépszerű jellegének megszüntetése hozza
majd el.
Nyíri Kristóf tanulmányában szintúgy megjelenik az új
infokommunikációs technikával szembeni pozitív elfogultság, hogy a virtuális
tanulási környezet a hagyományoshoz képest valódi előnyöket kínál. A PISA eredmények
sikertelenségét is arra vezeti vissza, hogy a magyar társadalom fokozatosan
lemaradt a fejlett társadalmaktól a számítógépes hálózatok bevezetésénél.
Szerinte az internet és a mobiltelefonok világa félreismerhetetlenül szerves
tanulási környezetté válnak, a gyerekek kommunikációs világa azonos lesz a
felnőtteké. Mellette egyfajta képi kommunikáció lehetővé válik.
Vannak azonban olyanok is, akik inkább kritikus távolságtartással, vagy
gyanakvással tekintenek az új eszközökre és eljárásokra, valamint azok negatív
hatásaira hívják fel a figyelmet. Például a technológia tényleges újdonságaira
és a mindennapi életvilágra kifejtett hatásainak kritikus átgondolásaira
kivetítve. Az emberi agy, habár rendkívül plasztikus, ennek vannak határai és
káros hatással is lehet a pszichikum működésére ez az új információs világ. Az
új ember megkülönböztető jele is a rendkívüli mértékben felgyorsult
információfeldolgozás. Goldhaber felfogásában megmutatja, hogy az internetes
világ negatív hatásaival is számolni kell, és mindez jelentősen átformálja az
emberek mentalitását, gondolkodását és világszemléletét.
Marshall McLuhan volt az egyik olyan gondolkodó, aki a ’60-as években
támadta az oktatás tradicionális jellegét. Már ekkor megfogalmazta, hogy a
hagyományos könyves kultúra helyébe egy posztmodern elektronikus kultúra lép.
Szerinte a „tv generáció” tagjai nehezen képesek a tradicionális nevelési
rendszer részekre szabdalt, személytelen és távoli céljaihoz igazodni. Ma ezek
a gondolatok aktuálisabbak, mint akkor. Az iskola kompenzáló, és helyreigazító
hatásának hiánya a gyerekek mindennapi médiavilágával szemben megkerülhetetlen.
Hangsúlyozta, hogy a tanulást problémák
és projektek köré kell szervezni, hogy a tanár és diák szerepeknek meg kell
változniuk és fontos a kritikus gondolkodás elsajátíttatása.
Mellette Ivan Illich az
iskolának, mint társadalmi intézménynek a megszüntetését javasolta a tanuló
ember és új környezete közötti új viszony megteremtésén keresztül. Nem a tanáron
keresztül, hanem a tanuló és a világ között kell kapcsolatrendszert létesíteni.
szerinte. Az emberek ismereteiknek nagy részét az iskolán kívül szerzi,
szándékolatlanul, más tevékenységek mellékhatásaként történik, spontán
részvétel eredménye egy jelentéssel bíró szituációban. Szerintem gyakorlatilag
az informális tanulást definiálta, és kicsit egysíkú ez a gondolkodás, de abban
igaza volt, hogy egy jó oktatási rendszernek bármikor elérhetővé kell tennie
minden lehetséges forrást azok számára, akik tanulni akarnak.
Mindkét gondolkodó elképzeléseiben a tanulás társasabb és
természetesebb formáihoz való visszatérés igénye, programja jelenik meg. Ma a
világ fejlettebb régióiban az oktatás, a képzés, a tanulás modernizációját
célul kitűző reformtörekvések az eszméjüknek a vonzásában generálják a
pedagógiai innovációt. Ennek az átalakulásnak a technológiai aspektusát pedig az
elektronikus tanulási környezetek adják.
